Kapkodom a fejem, igyekszem minden pillanatot, mosolyt megörökíteni, ha nem is a fényképezőgéppel, de legalább az emlékezetemmel, mert olyan helyre jutottunk a lányokkal, ahol mindenki ragyog a kíváncsiságtól, a lelkesedéstől, csillognak a szemek, mindent meg kell (és lehet) érinteni, bele kell szagolni a régi divatlapokba, kézbe venni a 80 éves varrócérnát, végig simítani a sok munkától fényesre csiszolódott vasalódeszkán, ráhajolni a magasított szabóasztalra, babrálni a kemény papírkartonból készült varrós dobozban…. És miközben én magam is megbabonázva igyekszem kicsiny csapatom lelkesedését valamennyire korlátok között tartani, a szemem sarkából látom, hogy az egyik fodros kötény a konyhaasztalon kiterítve békésen hagyja magát méricskélni…
- Encikém, mit csinálsz, ha szabad megkérdeznem?
- Leveszem a méreteket és a szabásmintát.
- ??????
- Szeretném megvarrni, annyira tetszik! – Szólt a lelkes 13 éves varrónő természetes válasza a közel 100 éves kötényruha rekonstrukciója mellől.
És alig 24 óra elteltével az előző napon lerajzolt szabásminta, egy bámulatos zöld lenvászonruha formájában kelt új életre. A szívem pedig tele büszkeséggel, és hálával, amiért sikerült olyan helyre hozni a lányokat, ahol az inspiráció célba ért, no meg persze hálás és büszke azért, hogy az elmúlt években sikerült annyi tudást és szenvedélyt átadnom, aminek köszönhetően minden technikai tudás ott volt már Enci birtokában, és szinte segítségnyújtás nélkül önállóan megvarrta az áhított ruhadarabot.
Mindez egyszerű, hétköznapi epizódnak tűnhet, de nem az. 2022-t írunk, amikor a napjainkban is megélhető klímakatasztrófa, a globális környezetszennyezés és természetrombolás, a túlfogyasztás, a világgazdasági átrendeződés megkerülhetetlen témák. És tagadhatatlanul a legszennyezőbb iparágak egyike a textilipar, hiszen a fast fashion az egyik legkártékonyabb emberi tevékenység, ami a környezetszennyezésen túl a szociális egyenlőtlenségekért is nagymértékben felelős, amit tehát szabályoznunk és korlátoznunk kellene. Így aztán – talán nem is gondolnánk – , de valós ökológiai jelentősége van annak, ha megtanulunk lekapcsolódni az olcsó ruhahordásról, és képesek vagyunk, természetes, minőségi alapanyagokból, mi magunk megvarrni a ruháinkat, amiket hosszú ideig tudunk, és szeretünk hordani.
S ha ruháinkhoz régi modellekből, vagy motívumokból veszünk inspirációt, olyan érzésünk lehet, mintha az előttünk járó generációk múltba vesző kezeiből vennénk át egy láthatatlan cérnaszálat, mellyel az ő tudásukat, az ő szakértelmüket is a mi ruháinkba varrjuk. Nem is tudnék nagyobb tiszteletadást és megbecsülést mondani a sokszáz, talán sokezer évvel előttünk élt, a kollektív emlékezetünkben névtelen asszony és lány (no meg persze férfi) munkája előtt, minthogy megőrizzük a mozdulataikat, a motívumaikat, az anyagok, minták iránti szeretetüket, és életben tartjuk őket saját ruháinkon. Az ipari forradalom sok újításának köszönhetjük civilizációnk ugrásszerű fejlődését, ám az ipari fejlesztések feledésbe ejtettek sok régi mesterséget, sok olyan évszázados tudást, melyet – mai szemmel nézve -, talán mégsem ártott volna megőrizni. Szerencsére öltözködni nem felejtettünk el, és a varrás, hímzés művészete egy ma is folytonosan megújuló, hihetetlenül gazdag univerzum, melyben helye van a „régi” megőrzésének, újragondolásának.
A varázslat mesterei azonban nem mások, mint a múzeum szakértői, akik gondos munkával és értő figyelemmel rendezték be a házbelsőt, okos arányban mutatva a helytörténeti különlegességeket, beleértve a tárgyi történelmi emlékeket is, melyek beszédes némasággal őrzik az itt elő emberek személyes történeteit. Ám a személyes történelem elválaszthatatlanul fonódik össze a kisebb és tágabb térség kollektív történelmével, a világháborúval, az átvonuló frontokkal, a távolban harcoló, majd raboskodó családfővel, a háborút követő politikai fordulatokkal, kitelepítésekkel, forradalommal, kivándorlással, és az itthon maradottak látszólag beletörődő, ám mégis lázadó kitartásával.
Enci gyönyörű ruháját elnézve tehát nem csak arra vagyok büszke, hogy alig tizenhárom évesen már mennyire ügyes, hanem a szellemiségére is, a nyitottságára, és – ha úgy vesszük -, formabontó, és a tini-trendeket figyelmen kívül hagyó bátorságára is.
Köles Gizella arcképe
Köles Gizella családjával a ház ablaka előtt
És miközben a szemeink előtt filmkockaként látjuk peregni a jól ismert történelmi képeket, egy rejtélyes tekintetű, mosolygó női arc, Köles Gizella arca tűnik elő, aki női szabóként Tiszaföldvár egyik olyan szereplője lehetett, aki felé bizalommal jöttek a város lányai, asszonyai, aki beleláthatott a külvilág előtt rejtve maradó családi nehézségekbe, ám aki nem szavaival, hanem új irányzatú, néhol különleges, formabontó szabásmintáival képes lehetett örömöt, női büszkeséget, egyediséget csempészni a szocialista világ kisvárosi hétköznapjaiba. Nem hiúság vagy kacérság ez, hanem szótlan ellenállás, icipici, hétköznapi lázadás, ami talán segített elviselni a nagypolitika és a történelmi fordulatok embertelenségeit.
Köles Gizella nem csak varrt, de tanított is varrni, s ezzel kapcsolatban a gondolataim visszakapcsolódnak a bejegyzés elején felvetett kérdésre, hogy mekkora szükség lenne ennek az alapvető tudásnak a hétköznapi felelevenítésére, már egészen fiatal kortól, illetve minden korosztályban! Miért ne inspirálhatna Köles Gizella hagyatéka bennünket arra, hogy visszavigyük az iskolákba a varrásoktatást, hogy több olyan eseményt, rendezvényt szervezzünk, mely a ruha- és díszítővarrást népszerűsíti? Brüsszelben megállás nélkül bővül a varró közösségünk, és azt hiszem, ez a mostani látogatás további inspirációt ad arra is, hogy ezt a közösségi szellemet itthon is életre hívjuk, és minél több olyan magyarországi közösséggel vegyük fel a kapcsolatot, akiknek szintén szívügye a varrás mint művészeti, pedagógiai és hétköznapi tevékenység.
Sokszorosan regénybe illő szereplőnek tűnik Gizella, és az otthona, melybe beléphetünk, egy különleges erővel bíró hely, mely – mint ahogy a bejegyzés bevezetőjében írtam -, képes a fiatalabb korosztályokat is megbabonázni, magával ragadni, és anélkül is ihletet adni, hogy a tinédzser tanítványaim hosszasan merengenének a történelmi hátterén. Mert ez a hely, csak ismételni tudom, él, és lélegzik, és teljes szívemből csak azt tudom kívánni, hogy érintsen meg minél több generációt, minél több érdeklődőt, hogy Köles Gizella tárgyi, szakmai, és szellemi hagyatéka tovább segítsen bennünket szépséget, egyediséget, és bátorságot csempészni az olykor szürkének tűnő hétköznapjaink közé. Köszönet a Múzeum igazgatóságának és szakértő munkatársainak, akik tudományos igénnyel dolgozták fel a hátrahagyott dokumentációt, és a legkorszerűbb muzeológiai és múzeumpedagógiai elvárások szerint készítettek egy olyan interaktív tárlatot, mely Európa bármely pontján kiválósággal állná meg a helyét.
Az archív fotók közzétételéhez köszönjük a Tiszazugi Földrajzi Múzeum hozzájárulását.
https://www.tiszazugmuzeum.hu/kiallitasaink/tiszazugi_otthonok